| | : Manók, koboldok, tündérek |
Manók, koboldok, tündérek
2007.02.24. 23:47
Manók, koboldok, tündérek
 Gyermekként még nem kételkedtünk különböző meselények, tündérek, manók, koboldok létezésében. Ma viszont már csak mosolygunk rajtuk. Lehet, hogy a Végtelen történet írójának, Michael Endének van igaza, és tényleg addig élnek, amíg valaki hisz bennük? Csak az
emberi képzelet szülöttei? Vagy ennél többről lenne szó? Egyesek szerint bolygónkon egyszerre, egy időben, párhuzamosan több dimenzió is létezik. Vannak, akik úgy vélik, hogy ezek közül az egyik a mesék dimenziója, amely valamiféle „átjáró" segítségével összeköttetésben áll a mi világunkkal. Ha ezt a határt valaki valamilyen módon átlépi, találkozhat csodálatos lényekkel, megfigyelheti szokásaikat, vagy akár kommunikálhat is velük. A lények felbukkanása a hiedelmek szerint földrajzi területhez kötött. Manókról, koboldokról az észak-európai népek legendái mesélnek. A régi magyar szájhagyomány szerint Erdélyben és Csallóközben száz éve nem számított ritkaságnak, hogy tündérek köszöntek rá a természetben vándorlókra. Hasonló élményekről mesélnek a skótok Corriewater vadregényes völgyével kapcsolatban: idős emberek elbeszélése szerint a tündérek felbukkanása arrafelé nem volt meglepő. Nem féltek tőlük, sőt a találkozást vidám dolognak tartották: gyakran együtt táncoltak, mulatoztak a mesebeli lényekkel.
A gyerekek látják őket
A mesékben többféle tündérről olvashatunk: vannak közöttük harcosok és szelídek. Létezik vízitündér, jó tündér, sőt fogtündér is. Közös jellemzőjük, hogy nagyon érzékenyek. Ha nincs számukra elég étel vagy ital, azt nagyon megsínylik. Peter Orban író szerint a gyerekek képesek valamiféle misztikus kapcsolatba lépni más dimenziók lényeivel. Szerinte a fiatal lélek még nem nőtt össze teljesen fizikai testével, ezért képes más világok határát átlépni, kommunikálni szellemekkel vagy manókkal, tündérekkel. Négy-öt éves kor körül ez a nyitottság általában megszűnik, hogy a fizikai világra összpontosíthassunk. De vannak olyan emberek, akiknél a felejtési folyamat későbbre tolódik, nem teljes, vagy akár el is maradhat.
„Gyermekkoromban, úgy tízévesen volt egy titokzatos barátnőm — meséli Anikó (29). — Közel laktunk a Városligeti-tóhoz, ezért az iskolából hazafelé gyakran tettem arra egy kis kerülőt. Mielőtt hazaindultam, üldögéltem egy kicsit a tóparton, és szomorkodtam magányosan. Tavasz vége, nyár eleje lehetett, amikor egy lányka emelkedett ki a tóból. Hosszú, áttetsző zöld köpeny volt rajta, a ruhája rózsaszín. Nem féltem tőle, és nem is furcsálltam jelenlétét. Hang nélkül beszélgettünk. Később többször is találkoztunk: gyakran panaszkodtam neki, amikor kudarc ért az iskolában. Ilyenkor vigasztalt, bátorított. Mások nem látták. Úgy gondoltam, hogy ő a tó tündére. Aztán az egyik osztálytársammal jó barátnők lettünk, és innentől kezdve nem hívtam többé a tündért. Azt hiszem, hogy magányos gyerekként csak képzeltem az egészet."
Hitetlen felnőttek
Andersen, a híres dán meseíró egyszer tudomást szerzett egy írországi testvérpárról, akik tündérekkel találkozgatnak a lakóhelyükhöz közeli erdőben. Persze egyetlen felnőtt sem hitt nekik, kivéve őt. Az író felkereste a lányokat. Ő is látta a tündéreket, sőt, még le is fényképezte őket. Ám a lények nem örültek népszerűségüknek, inkább távolabbi vidékre költöztek. Az esetről film is készült, amit Egy igaz mese címmel nálunk is bemutattak. Egyesek szerint a „kapu", amin át közlekednek, érintetlen természeti környezetben könnyebben átjárható. Ezért is olyan gyakoriak a tündérek, manók az erdős vidékek népeinek mondáiban. Mások úgy vélik, hogy az átlépés akár egy nagyváros parkjában is megtörténhet.
„Szegeden laktunk egy lakótelepen, ahol gyermekként bezárva éreztem magam — emlékezik Barbara (24). — Szerettem volna sokfelé barangolni, de az óvodán és a közeli bolton kívül ritkán mentünk messzebbre. Négyéves lehettem, amikor a felnőttek nyitva felejtették az ajtót. Összeszedtem a bátorságomat, és elindultam világgá. Sok gyaloglás után egy parkba értem, ami tele volt csodálatos kék virágokkal. (Ma már tudom, hogy árvácskák voltak.) Leültem egy padra, és azon morfondíroztam, hogy ha hazamegyek, biztos nem dicsérnek meg kalandozásomért. Közben arra lettem figyelmes, hogy a virágok között apró emberkék nyüzsögtek. Nem csodálkoztam rajta, hiszen a tévében sokszor láttam már hasonló figurákat. A manók hoztak nekem egy csokor árvácskát, és azt mondták, adjam oda anyukámnak, akkor nem fog bántani. Hazaindultam ugyanazon az úton, amelyiken jöttem. Kezemben a virágcsokrot szorongatva csodálatos módon hazataláltam. Az anyukám tényleg nem bántott, annyira megörült nekem, hogy sírva ölelt magához. De a nagymamámra nem hatott a csokor… A manókról szóló beszámolómat nem hitte el soha senki, de ma már magam sem tudom, hogy tényleg láttam-e őket, vagy csak a fantáziám játszott velem."
Ne keverd őket!
Bár a koboldok és a manók első látásra hasonlóak, és varázserővel rendelkeznek, mégis különböznek egymástól. A koboldok ritkábban merészkednek az ember közelébe. Az erdőben szeretnek ijesztgetni, gonoszkodni, de a közhiedelem szerint, ha követjük a szivárványt, és a végében rájuk találunk, aranyat adnak. A manók viszont segítőkészek, az embereket legfeljebb megleckéztetik. A leghíresebb manó Shakespeare Puckja, aki a Szentivánéji álomban okoz bonyodalmakat. A német gyerekeknek az álommanó segít elaludni. Az ezoterikusok szerint másik világokat legkönnyebben az álmunkban fedezhetünk fel. Állítólag ez gyakrabban megtörténik, mint gondolnánk, de mire felébredünk, már nem emlékszünk rá. Kivéve a tudatos álmodók, akik irányíthatják őket.
„Rendszeresen álmodom egy csodálatos tündérrel — állítja Erika (27). – Ha hívom, megjelenik, és beszélgetünk. Mindig előre figyelmeztet, ha valami baj leselkedik rám a hétköznapokban, és segít, ha tanácstalan vagyok. Egyébként egy különleges névre hallgat, amit csak álmomban tudok. Amint felébredek, elfelejtem."
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
